Nőiesség

Észrevétlenül tipegtem a hóban, mikor észrevettem, hogy nem az én lábnyomaimat hagytam.

~

Most keresek egy kuká és beledobom magam.

~

Lebombázott helyek, menedéktelen füvek.

~

Ha ő lehet cserfes, akkor én is!
És ez így mehet egész télen.
Csak legyen mire várni.
Várni arra, amit nem akarok megkapni.
Várni cserfesen, álmodozón, képzelgőn.
Ha minden mindegy.
Hisz csak játszunk.

~

Húzóerő:
Húz és észre sem veszed.

~

Nőiesség, nőiesség, nőiesség.

~

"Elolvastam levelét hosszas viszontagságok után. Kérem, ne szóljon K.-nak, mert nem ő tehet róla, hogy oly sokáig hánykolódott a zsebében a levél. Csak azért írom ide, hogy ne gondolja, egy percig is tűnődtem, válaszoljak-e, vagy nem, miután a levelet elolvastam. Sőt érzem, hogy most, most itt az alkalom arra, hogy Magát valami szeremcsétlen tévedésben ne hagyjam.
Félek, hogy ilyen ideges és reszkető kézzel (mert mégiscsak furcsa ám egy kicsit, hogy így, jó másfélév után szólhatok magához, s talán épp a sok visszafojtott szó miatt szorul a torkom) nem tudok mindent úgy leírni, hogy az én egész elváltozott lényem tiszta képét láthassa majd. De meg kell próbálnom.
Először is: szeretném, ha kissé visszaemlékeznénk az elválásunkra. Talán ez kellemetlen lesz magának, de reménykedem, hogy magának is oly idegem, oly távoli az a pár május végi nap, hogy nem kerül majd nagyobb megerőltetésébe. Emlékezzék csak: hogy hagyott maga engem, milyen szavakkal, drága tanácsokkal búcsúzott! Emlékezzék csak. Azt mondta legyek egyszerű, nem titokzatos és nem valami különleges egyéniség. Legyek nőies, hű jó őszinte. Őszinte magához és a szüleimhet, mert maguk szeretnek engem egyedül. Legyek okos. S az én akkori, forrongó, még ki nem formálódott lelkem szépen belehajlott e kijelölt keretbe. És lassan ez a gyenge, tehetetlem erőkből összetevődött egyéniség megerősödött, megszilárdult. Akkor a tizenhatodik életévembem jártam, és egy rossz, beteges gondolkodású és idegrendszerű gyerek voltam. Akkor végbemehetett és végbe is ment a nagy, egészséges változás. Most? Most sem mondom, hogy teljesen kiforrott és kiformálódott egyéniség vagyok, de az alap, amit Maga vetett el, édes, édes Didém, az mostmár izmos gyökér. Hagyjuk hát, ahhoz hiába is nyúlnának. Az erősebb már nálumk, szegény, gyönge embereknél. (...)
Most mondok magának valamit. Én egészen értem a levelét: Magát. Maga olyasfélét akar: "Vágjad le az egyik karodat és küld el nekem." Értse meg Maga is. Én egy egyszerű nő vagyok. S csak annyit tehetek, amennyire egy nő képes. Keveset tehetek - keveset adhatok. Én szeretem azt a kevés intelligenciát, ami bennem van, s amit az apámtól örököltem. És féltem. De szeretem a szememet is, mert azzal látok és abban látnak engem. Féltem azt is. Az egyiket odaadjam Magának - az intelligenciámat, a lelkemet -, a másik meg, szegény szemem, itthon sírjon és áhítozzék azután, hogy Maga belenézzen. A kettőt igen. (...)
Nézze, most még mondok valamit. Én abszolúlt nem igénylem, hogy Maga engem, így egyszerűen, odaadó szeretettel - ahogy egykor óhajtott magának - akceptáljon. Belátom, hogy ez így lehetetlen. Valamelyikünknek engedie kell. Én nem tehetem, mert először is nem cselekednék okosan. Maga azt mondja, hogy már nem fiatal. Nem szeretek ellentmondani, de tudja (...), hogy leveléből, gondolkodásából - boldogan - az ellenkezőjéről győződtem meg. Higgye el, pár év múlva egészen máskép fog gondolkozni. Keresni fogja az egyszerűt, és magától érhetődőt, az emberit, mert csakis ez igaz és szép. És csakis ez örök. És akkor igazat fog nekem adni. Én várhatok ameddig akarja. (...)
Nem kérem hogy szeressen: semmit. Csak annyit, hogy ne zavarja meg az én szép tiszta, képeimet, amelyeket Magáról alkottam. (...)
Sokat írtam, mégis milyen keveset! Isten áldja. Leveléről senki sem tud!

Hedvig

(Dér Zoltán: Fecskelány)