Ember.

Kedves Ny. J.!

Az elmúlt időben lehetőségem nyílt arra, hogy megtanuljam mennyire emberek az emberek.
Ez egy fájdalmas tanulság. Azthiszem mindenkinek egy "nyitott szemes, csukott szájas" fájdalom, ami valami olyanhoz tartozik, mint a legfiatalabb levegővétel.
Az emberek, emberek. Ez a tény lehet esernyő eső idején, lehet egy valós indok.
Az emberek, emberek. És azért elnézhető és csodálatos minden ember embersége, mert minden ember épp annyira ember, mint amennyire én - még ha nevem megtévesztő is - vagyok.
Az elmúlt időben lehetőségem nyílt, sajnálni magam, sajnálni másokat, igazságot tenni, túlozni, hazudni, félni.
Az elmúlt idő olyan volt, mint mikor álmodban kergetnek, és nem tudsz futni.
Az elmúlt idő tele volt, jogos mély és jogtalan csodás napokkal.
Emlékszem Kolozsvárra. Egy igazán szép emlék, ha gyermekszemüvegemmel nézem. Pedig hidd el törtött cserép az is.
A hazaút mégis intuitíven szörnyű volt.
Sokszor álmodtam veled. Rémes nincstelen álmok voltak. Gyermek szívvel, felnőtt tettel. Reggel nem unatkoztam, a bűntudat foglalkoztatott. Próbáltam a te helyzetedből megérteni, ami olyan emberi, mint az én álmaim voltak. Gyermek szívvel, felnőtt tettel.
És habár ritkán jutsz eszembe. Ritkán de akkor nagyon élesen. Éles körvonallal, édes savanyú illattal, gyönyörűen, mosolygósan, gonosz szemekkel, de kedves kéznyújtással, míg a másik kezed a hátad mögött ökölbe van szorítva.
Festett kép ez, épp annyira plátói, mint az, hogy lesz még boldog családom, kínos helyzetek nélkül.
De ez csak az én szűrőm.
Egy röpke pillanatnyi, mögöttem pár évvel, ami "pofán csapott felnőni".
Próbálok ember lenni, próbálok embereket látni emberekben.

Üdvözlettel,

F.V.