Csak egy őszinte levél...

Akad a szó, akad a szó,
Vajon akad-e szó, ami jól esik,
Nem esik nehezemre,
Felhő.

Akad a szó, akad a szó
Vajon hol akadt meg egykor,
Olyan nehéz jókor írni,
Most.

Sok az a szó, sok az a szó,
Én pedig ennyi sokkal szóba nézni nem merek,
Hömpölygő tengerén evezni, egek.
Inkább csak csónakázok én,
A vakságnak vizén.
Mert.
Akad oly szó, akad oly szó,
Mit leírni nem lehet.

~

Kedved Kedves!

Nem emlékszem már, mikor írtam Önnek, vagy hogy milyen hangulat birtokolt engem, mikor írtam.
Elveszítettem azt hiszem azt a hangulatot. Azt kérdezte mennyit változtam mióta utoljára hallott felőlem...
Persze hogy változtam. Lehet többet is mint kellett. Volt egy nyaram gyereknek lenni, ártatlant játszani, pedig voltam én olyan igazi cserebogár is, tudja, amit mindig le tetszik lökdösni a Virágokról.
Féltem a natívságtól, de hitegettem sokakat.
Fel másztam a fenyőfa a legmagasabb csúcsára, ha picit is szerettek, miközben elvártam, hogy másszanak utánam. Nem is bízom már egy fűszálban sem, mégis duruzsolok rájuk.
Tudja... Mint mikor otthagynak a mondat közepén, de még magában az ember azért végig mormolja, még ha kong is az üres válaszoktól a feje. Kell az a válaszokkal teli üres kongás? Maga érzett már ilyet?
Szép is voltam, miközben letagadtam szépségem célját. Most inkább tényleg lényegtelen.
El akartam hinni, hogy változni jó, hogy az a mit kaptam az rossz, és hogy mindent ki kell találnom újra.
Tudja, igaza volt, már megint. Tetszett mondani, hogy el fogom veszíteni magam, ha nem találok magamnak társaságot.
Társakat találni, viszont olyan nehéz számomra, mint szimpatikus katicabogárra lelni.
Azt viszont nem említette, hogy "találni" egyenlő azzal, hogy ki kell gyomlálnom a féltve örzött bógáncsomat, a vaddohányom, és a gyomnövénynek számító virágzó lóherémet, ami olyan összetett és olyan gyönyörű, hogy mindenki eltapossa fogócska közben.
Fájt a szívem, minden egyes húzásnál. Aztán volt olyan is, aki nem is kapaszkodott földhöz.
Hogy én?
Én egy gyíkhoz hasonlítok. De talán nem is, mert a nekik jobb, hisz otthagyhatják a kövön előző életük, én meg megmaradok mások szemében régi bőrömben. Mindél többször tagadom le előző évi, félévnyi gyíkéletem annál félénkebb és fürgébben menelülök minden csacska árnytól.
Képzelje el, én már nem is szeretem az embereket...

~

Egy csönd, két csönd, sok csönd.
Szócsövemmé váltak a csöndjeim.
Mint balladákban a homályok.

~

Minden első gondolatom a második.
Minden második légbőlkapott kopott idő.

~

Megvált-ozás, kivált-ozás, bevált-ozás/felvált-ozás, levált-ozás, átváltozás:
VISSZAVÁLTOZÁS.
Csak Fáj.

ANNA PETERSEN

/Breton Girl Looking After Plants in the Hothouse/
1884
Oil on canvas, 121 x 110 cm
Statens Museum for Kunst, Copenhagen