Őz

Beléd lendültem.

~

"Színkódoltan fekszünk" (N. V)
És te se fogod szeretni a kéket,
Én meg ki nem állhatom,
ha valaki nemet mond egy színre.
Még árnyalatom sem lehetsz.
Én feszüljek árnyékoddá?

~

Embereket szeretni is miattatok szeretek, emberek.

~

Mit csináltál tegnap?
Milliónyi szót T. M.-val.
Mire jó az?
Arra, hogy majdnem megtudtuk az élet értelmét, de aztán sült sajtot kellett ennünk, így kénytelenek voltunk a végtelen fogalmát elmagyarázni pár túl közeli ismerősnek.

~

Elképzeltem.
Beleszoktam.
Korán keltem.
Belefogtam.
Csaltam magam.
Veled csaltam meg magam.
Tárgyilagos érintések,
Harag, vér, intések.
Neked szabad?
Veled talán még szabad.
Ne érj hozzám.

~

Ki kell találnom valamit, hogy kifejezhetővé tudjam tenni számodra, mennyire egyetértek.

~

Vágy menü, ágynemű.

~

A mezőre fröcskölt fák vagytok.

~

Nő lettem, aki rá ül a böröndjére.
Nő lettem, aki fejjel lefele néz kilátásokat.
Nő lettem, aki ha fél, nem alszik otthon.
Nő lettem, aki ha fél, otthon alszik.
Nő lettem, aki megtanította magát felnőni.

~

- Most játszuk azt, hogy te egy őz vagy én meg levadászlak. - mondta a lehető legkedvesebb hangján. Tudod, azzal, amit akkor is használ, mikor nem vagy éhes, de látni akarja nem hazudsz, ezért eszel.
- Oké. - bólintottam, és próbáltam felvenni őz formám, hogy a leghitelesebb legyen a játék.
- De ne oda állj, hanem az ajtóhoz.
- De onnan könnyen ki tudnak szökni az őz félék. - simogattam meg a feje búbját. - Te vagy a vadász, a te dolgod, hogy sarokba szoríts.
Nagyokat pislogott rám, nem értette. Sose akart ő sarokba szorítani egy állatot se. Azoknak az a dolguk, hogy szabadok legyenek. Talán azt sem tudta, mi az a vadász, így próbáltam elmesélni neki mire is vállalkozott.
Kezeiből, engem utánozva, puskát formált, vizslatta a szemeivel, forgatta csuklóját, minden szemszögből megleste eszközét.
- Én nem akarlak lelőnni! - nézett rám, azokkal a színekkel, amik bennem is megvannak. Mindeközben, rám szegezte kézből készült vadász puskáját, és lövést imitált.
A madarak kint felröppentek, feltámadt a szél. Mintha nem csak ő, nem csak én, hanem a természet se szeretne lövést látni ma. Földre hullott az őz, majd feltápászkodott. Nem sebesült meg láthatóan.
- Én nem akartalak lelőnni! - nézett rám, azokkal a színekkel, amik bennem is megvannak. Mindeközben, rám szegezte kézből készült vadász puskáját, és lövést imitált.
Az utcai kutyák elkezdtek ugatni, eleredt az eső. Mintha nem csak ő, nem csak én, hanem a természet se szeretne több lövést látni ma. Földre hullott az őz, majd feltápászkodott. Még nem sebesült meg maradandóan.
- Én nem akartalak lelőnni, próbálok odafigyelni! - nézett rám, azokkal a színekkel, amik bennem is megvannak. Mindeközben, rám szegezte kézből készült vadász puskáját, és lövést imitált.
Az állatok elbújtak, a természet kiabál mennydörgéssel, reszket a villámokkal. Mintha nem csak ő, nem csak én, hanem a senki se szeretne több lövést látni ma. Földre hullott az őz.
Maradt.
Hallott.
Hallgatott.
Felémborult, sírt.
- Ki tette ezt veled?
Nekem sosem lesz annyi bátorságom, hogy elmondjam, Ő.
- Maradok őz, maradj vadász, ne bánts.

~

Senki se felnőtt.

~

Szerintem mi mindig együtt történünk.
Olyan nem lehet, hogy te szó nélkül hagyj.
(F.K.-nek)

Courbet, Gustave 1819 - 1877