Ez már nem száradhat lelkemen
Nehéz elhinni, hogy ez itt valaminek a vége.
Mert most becsukok valamit - míg a szemem tágra nyitom-, amit lehet csak a normalitások miatt, némi etikettből, de legfőbb inkább azért teszem, ne tudd elvenni tőlem magasztos képed:
Ez már nem száradhat lelkemen
Ha a világot először szemléltem,
S ritkán fogtad kezem,
Veled így ártatlan létem megéltem.
Nem száradt lelkemen.
Majd pár szót már formáltam,
És így kérleltelek
Visszaemlékezéseink gyermektelenek.
De nem száradt lelkemen.
Aztán mikor nagyobb testben csüngtem én
Megfáradt szavaidon,
Olyan tudást adtál, mely mögé bújtathatom,
Azt, amit te magad is.
Lelkem száradni vágyott.
És éreztem hullámokat,
S rejtegetett érzelmimre gyógyíred így nem hatott,
Elsodort tőled a hír,
Hogy én más vagyok.
Lelkem száradni nem tudott.
Majd becsaptál és megsebeztél,
Felállni sem volt merszem,
Számon kérni én,
S kiszáradt lelkem,
hiúságnak hittem, meg talán defektnek,
Száradjon lelkeden eme nagy effekted.
Mire rájöttem,
Mire megtalált a gondolat,
Hogy elvárod tőlem holtamat.
Hogy köztünk az a tér,
Mely lelkiekben tátong,
Nagyobb, mint jó magam.
Emberformám otthona,
Mikor nem értünk egyet.
Oda kívánsz,
Bele az üres űrbe.
Mit kitölteni te soha,
De én mégis.
Kötelességem.
Felelősségem.
Tudatom alapja.
Itt zakatol,
Majd behatol
szívembe a Pest megyei táj.
Elvisz az út,
Hol megélem a bút,
Annak másik felét.
Lényem e fényben,
Napsütötte szégyen,
Elbízza magát.
Nem gondol arra,
Ha elfordul balra,
Látja otthonát.
Lelkén nem szárad
A kecskeméti bánat.
Örömmel éli meg a síneket.
Csak egy szomorú
Dolog oly homorú,
Ami tükröt mutatok,
Otthon ki legyek.
Szeme fürkész.
Alföld, s annak síkját
Le nem nézi
Útját, S annak csíkját.
Mert ott suhan vissza
Jövőheti útja,
Horzsolja magát
Saját valóját.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése